Mint ahogy az előző részben is írtam, az elmúlt évek túráiból áll össze ez az írás, hiszen hiába van a Deltában több hal, a megfelelő időben a megfelelő helyen kell keresnünk őket ahhoz, hogy felejthetetlen élményekben legyen részünk. Igazából minden alkalommal volt 1-1 olyan napunk, amikor ez nekünk is sikerült, ezért is tértünk vissza évről-évre. Lássuk most az egyik év első pár napját.

 18 órás autóút van mögöttünk, amikor Tulceába érünk, fáradtságunk tovaszáll, de szükségünk is van a friss erőre, lelkesedésre, hiszen 3 ember felszerelését kell átrámolnunk a csónakba, lehetőleg a súlyelosztást is figyelembe véve. Új helyen sólyázunk, a kihalt telepet a vízbe vezető betoncsíkkal nem gond megtalálni, de ember sehol. Mindenesetre nem várunk, tapasztalatból tudjuk, segíteni nem fognak, mire fizetni kell, addigra meg úgyis előkerülnek. A csónak telepakolva, mi is beöltözünk, enyhe szél fújdogál, de szemerkél az eső, ebből bármi lehet. Alig kezdjük a vízbe tolni a hajót, megjön az emberünk, aki sajnos csak románul tud, és nem engedi letenni a hajót, amíg nem fizetünk. Ezt mondjuk el tudja mutogatni, csak azt nem, hogy mennyit akar, így telefonos segítséget kérünk. A telefon túlsó felén házigazdánk, aki jó 10 percet beszélget a semmiről, majd megtudjuk a tarifákat, azt is, hova kell állnunk az autóval. Fizetünk és mire félig vízben a csónak, az ember már fel is szívódik.

Már a kikötőben láttuk, lesz nálunk gyorsabb hajó

Már "csak" a csónakba pakolás van hátra

 

A vízen nincs nagy élet, a szél is jó irányból fúj, csak enyhe fodrok képződnek a felszínen, jól haladunk az első hajóig, ami már a Sulina ágon jön szembe velünk. Egy tolóhajó okozza majdnem a vesztünket, mert méretét meghazudtolóan hatalmas, sunyi hullámokat gerjeszt. Nem a hullámok magasságával, hanem a hosszával van a baj, illetve azzal, hogy több hullám következik egymás után. Az első 3 hullámot sikerül kivédekeznünk, de a negyedikbe nagyon rosszul megyünk bele, lekap a csónak orra-én itt ülök-olyan érzésem van, hogy társaim rám zuhannak, majd visszazuttyanunk, de mint egy libikókán, most én kerülök feljebb, a következő pillanatban pedig eltűnik alólam a hajó és jó adag vízzel együtt lezuhanok a csónak közepére. Irtózatosan nagy mázli, hogy a hajóba esek vissza és az is, hogy nem ütöm meg magam nagyon. Mentőmellény? Ja kérem, azon ültem, de esélyem se volt megmarkolni. Szerencsénkre a többi hullám már kisebb, így félrehúzódva rendezzük a sorokat, mindenünk megvan, a vízhatlan táskáknak köszönhetően sértetlen minden, a fenékszivattyú is teszi a dolgát, így pár perc múlva már újra utazunk.

A stégen nem is tűnik soknak a felszerelés, ja de, mert ez csak az enyém...

A szálláshelyen való kipakolás már rutin, elfoglaljuk a számunkra kijelölt faházat és mielőtt leverne lábunkról minket a fáradtság elindulunk a hagyományos isten hozott pecára. A háztól látótávolságban van az Ó-Duna torkolata, így pillanatok alatt az első helyszínre érkezünk. Társaim a klasszikus vonalat követve támolygó kanalat csatolnak a kapcsokba és a partszélt kezdik vallatni, én lassabban, komótosan szerelek össze és fehér twisterrel a medertörést horgászom meg. Pakolás közben házigazdánkat kérdeztem, hogyan fogja mostanában a halat, ezért a döntés, bár emberünket ismerve azért vannak kétségeim, mennyire küldött a málnásba. Nem sokáig, a másodikat dobom, amikor igazi erős kapásom van és bevágásomra nyargalni kezd az első halunk a zsinór végén. Olyan másfeles forma, kissé fakó csuka a zsákmány.

A túra első csukája, a szokásosnál is nagyobb az öröm

Bő fél órát még maradunk, de több halunk nincs, így visszamegyünk a folyóra, lassan itt a szürkület, fogjunk balint. Egy belső öböl az első célpont, feszített víztükör, pár dobás után fel is adjuk, csorogva horgászunk. Én felszíni wobblerekkel, míg társaim twisterrel és spinner bait-el dobálnak, így több mélységet lefedünk. Most nekik van igazuk, egyikük 3 kölökbalint fog, míg twisteres társunknak egy balin és egy kisebb csuka jut sötétedésig. Az esti süllőzésre már nincs erőnk, több mint 24 órája talpon vagyunk és nem kell sietnünk, előttünk az egész hét.

Minicsuka twisterre

Lesifotó a titkos csaliról

Másnap hajnalban esőkopogás és erős szél fogad minket, így visszaalszunk, de nem javul, sőt rosszabb a helyzet. Az egyre erősebb szélben 11 óra van, mire elindulunk. Alsó szél van, ami nem túl bíztató a hazaútra nézve, de csak megpróbáljuk. Kisebb csatornákban bujkálunk, de nem találunk halat és az egyre zavarosabban kifele áramló víz is az egyre erősödő szelet mutatja. Felmegyünk a tóhoz, aminek a kivezető csatornáján vagyunk és itt találunk is végre egy relatív szélvédett és tisztább részt. Vize mondjuk nincs, alig fél méter, de ez a deltai csukákat nem szokta zavarni. Most is itt vannak, de egyrészt kicsik, másrészt nagyon idegesen esznek, 20 kapásból fogunk 5-5 halat, a legnagyobb kilós. Hiába próbáljuk a végén már az egyenletesen húzott körforgót is, arra is csak odacsíp, nem akarja igazán megenni. A szél viszont lassan orkánná erősödik és rajtunk kívül egy-egy kósza halászt látunk csak, így nyugtalanságunk arra késztet minket, hogy hazainduljunk. Az Ó-Duna torkolatban tarajos hullámok és süvítő szél fogad minket. A máskor 2 perces utat fél óra alatt tesszük meg és bizony jó pár liter vizet benyelünk, mire kikötünk a mólónál, amit játékszerként dobálnak a méter magas hullámok. A kikötött hajók is össze-vissza csapódnak, így miután több kötéllel és távtartóval rögzítjük a saját csónakunkat, felpakolunk és felverjük a házigazdát. Nem örül nekünk, de amikor konstatálja a helyzetet, köszönetet mond, majd befog minket és jó órán keresztül kötözzük jobbra-balra járgányokat. Bőséges és korai vacsora után nyugovóra térünk, elég volt az izgalmakból.

Nem csak mi húzódtunk el az szél elől

Láthatóan nincs mély víz a pályán

Aznap a naplemente egy haragos Dunát talált

A másnap használhatatlan, üvöltő szél fogad minket, eszünk ágába sincs kimenni a vízre. Nekiállok a szezonban összedúrt dobozokat takarítani, rendbe rakni, amivel elvagyok kora délutánig, aztán unatkozni kezdek és elkezdem társaim dobozát is rendszerezni, de amikor ezt észreveszik, elég morózusan rám szólnak, így nem erőltetem. A következő nap reggelén csendesebb szél, de eső fogad minket, délig kell várnunk, mire talán csendesül annyira az időjárás, hogy nekivághatunk. Nem is megyünk messzire, az első nap délutánján csukát adó Ó-Duna medret kezdjük el vallatni. Szenvedős a peca, mert se az eső, se a szél nem állt el teljesen, de cserébe a hal se eszik. Fejenként 1-1 csuka jut, az is inkább kilós, mint nagyobb, így beóvatoskodunk az egyik mellékágba sügér reményében. A sügerezést azért szeretjük leginkább, mert legtöbbször láthatóan hajtják a bandázó kishalakat és egy-egy beállásból 10-15 hal is kijön, igazán jó pályán meg talán nincs is felső határ. Most nincs mozgás, de azért dobjuk becsülettel, jön is 3-4 kisebb, 10 centis körüli sügér, majd egymás után, felváltva mindegyikőnknek egy-egy kiscsuka. A mellékág torkolata jó szokott lenni, de most itt nincs sügér, viszont jön egy kiló feletti csuka a sügerezőre, jó kis harc és ilyenkor látszik igazán, hogy a finom pálcákban is mennyi plusz tartalék van még.

Az eldugott kis csatornák ha mást nem, sügeret biztos tartanak

Szívet dobogtató sügértanya

Nem zavarta a nagyobb méretű csali

A csukák, főleg a nagyobbacska méret, már inkább a szélesebb csatornákon lakik

Hazaugrunk, mert este meg akarjuk nézni a süllőket is.
Este bekuncsorgom magam szállásadónk csónakjába, hátha elleshetek valami új trükköt, de nem nagy kedve van horgászni, így csak a megszokott, közeli helyekre megyünk. Mondjuk az időszakot és a horgászhelyet nagyon tudja, mert második dobással halat akaszt, amikor én még ki se választottam a megfelelő csalit. A másfeles süllőt rövidúton kipenderíti, majd pár dobás után felveteti a súlyt és lejjebb állunk. Dob kettőt az új helyen, majd cigarettára gyújt, ezt kihasználva az őelőtte elterülő szakaszra dobom a csalimat, ami mélyebb járatú, mint amivel ő kezdtet el horgászni. Le is veri a süllő, ami szerencsémre valamivel kisebb, mint az övé, így maradhatok a csónakban. A következő beállás nem ad halat, így átmegyünk egy másik szakaszra, ahol mindketten partra szállunk. Én maradok a csónak alatt pár méterrel, emberünk viszont eltűnik a bozótban és harminc méterrel lejjebb óvatoskodik elő a parton. Teljesen elállt a szél, de kicsit még borongós, sötét este van, akármi is jöhet. Van ugyan egy óvatos csípésem, vagy talán az is lehet, hogy békéshalhoz ér a műcsali, de ez a bő félóra eseménytelenül telik, így be is fejezzük az estét.

Másnap hajnalban végre csendes, nyugodt őszi napra ébredünk, így a reggeli dobozba kerül és már indulunk is, hogy egy jó pár kilométerrel távolabbi szakaszt nézzünk meg. A napfelkelte már az Ó-Dunán ér minket, hamisítatlan őszi reggelünk van, a vízfelszín tükörsima és párába burkolózik, mindenfelé vízi madarak, amik méltatlankodva kelnek szárnyra, amikor a közelükbe érünk. Majd másfél órás csónakázás után érünk a kiszemelt csatornába, amely 30-40 méter széles, partja bedőlt fákkal tarkított, a belső íveken sekélyebb tökleveles szakaszokkal, hajlamosak lennénk természetes folyónak vélni, pedig itt is ásott mederről van szó, csak a természet az elmúlt évtizedek alatt saját kénye-kedve szerint átalakította kissé. Amint megállunk észleljük, hogy elég jól folyik és sajnos zavaros a vize. Ha közelebb lennénk a szálláshoz, el se kezdenénk a pecát, de itt nem hallgatunk a józan észre, erőltetjük a horgászatot. Nagyon nehéz peca, a partszéli bedőlt fák közé kell horgászni és leengdeni a csalit a fenék közelébe, úgy vontatni be. Rengeteget akadunk, a gyors vízben ez a horgászat nem működik. Fogunk ugyan 2 kilósforma csukát gumihallal, de csak kínlódunk, így egy óra múlva odébbállunk.
A Google térképet böngészve a belső oldalon látunk egy nagyobb kiterjedésű tavat, amelyet pár perces csónakázással meg is találunk. Sekély csatornán jutunk be és tiszta, átlátszó vizet találunk, de használható vízmélység csak a bevezető keskeny szakaszon van, beljebb pár centis a víz, csak evezővel tudunk beljebb menni. Gyönyörű, érintetlen terület, de halfogás szempontjából használhatatlan, fel is adjuk és visszafordulunk.

Reggel végre szélcsendes, nyugodt napra ébredünk

Ásott csatorna, de mintha egy folyón járnánk

Az öblökben madarak pihennek

Evezővel óvatosan haladunk, keressük a halat

Érintetlen vízivilág

Az alábbi 2 videón a főág majd a csendes kis tavacska nézhető meg.

 

 

Jódarabot megyünk a főágon, majd egy kisebb csatornába fordulunk be, amely lassabb folyású, de sajnos ez is elég zavaros. Az egyik kanyar után azonban egy 3 méter széles ág csatlakozik be, amin szemmel láthatóan ömlik be a tiszta víz. Azonnal megállunk, és pár percet szemlélődünk, halra utaló jeleket keresve. Mozgás nincs, így befordulunk, hogy megnézzük, honnan jön a tiszta víz. Bő 100 méteres csatorna vezet egy tóba, meglepően mély, néhol a 3 métert is elérő vízmélységgel. Felmegyünk a tóig, de a torkolat varsákkal, terelőhálókkal szinte leválasztva, így nem megyünk be, hanem leállítva a motort elkezdünk visszacsorogni.

A torkolatban halásztanya, itt nincs keresnivalónk

Nem dobálunk, hiszen a csatorna kétszer olyan széles, mint a hajó és most motoroztuk végig, ám a torkolathoz közeledve egyik társam a vízmélységet kutatva jó 20 grammos támolygó kanalát leengedi, majd közli, hogy nem 3, hanem inkább 4 méteres a víz, sőt mintha valami ráütött volna a kanalára. Nem igazán hiszek neki, hiszen polár szemüvegben állok a csónak orrán és simán látom a feneket, ami maximum 2 méterre van alattunk, majd egyszercsak a fenék alakot vált és utat enged a villantónak. Nem hiszek a szememnek, leguggolok, majd lefekszem a csónak orrára és végre sikerül befókuszálnom és megértenem, mit is látok. A kifolyó vízzel ivadékhalak milliói vitetik magukat, szembefordulva a vízzel, de csak épp annyit úszva, hogy helyben maradjanak, vagy egy kicsit sodródjanak lefele. Hihetetlen látvány, a természetfilmekben látható szardínia rajokhoz tudnám talán hasonlítani. Közben kisodródunk a zavarosba, megszűnik a mozi és a fiúk is érdeklődnek, hogy mi a fene bajom van, így felállok és elmesélem mi is van alattunk, és hogy konkrétan az ivadéktömeget véltük eddig fenéknek, de nemcsak mi, a halradar is. Meg is állunka szélesebb ágon és elkezdünk horgászni, hiszen ilyen ivadéktömeg alatt lenni kellene rablóhalnak is. Nincs, vagy valamit nem jól csinálunk, mindenesetre jó fél óráig kapásunk sincs, ami elég hihetetlen. Megbeszéljük, hogy villanymotorral beóvatoskodunk a keskeny ágba és felváltva dobálunk, hátha van egy-egy hal mégiscsak a környéken. Bekötünk és hamarosan mindhárman fárasztunk, nem kell óvatosnak lennünk, a tiszta, kifolyó vízben húszasával állnak a sügérek és nekimennek mindennek, ami elébük kerül, egy csak a kritérium, mégpedig az, hogy az ivadékfelhő alá tudjuk engedni a csalit.

Wobbleres sügér közeledik

Ez már egész jó méret

A kisebb csalit azonnal elkapta az apraja

Pici, 2 centis twisterrel kezdek, majd felkerül egy nagyobb csali, egy ASP Jiggin Spinner, minden dobásra halunk van, mert ha nem akad az első kapás, akkor akad a második, vagy a harmadik. Nagyobb csalit keresek elő, 5 centis mélyretörő wobblert teszek fel, első dobásra jókora koppintást kapok és nem sokáig reménykedhetek,nem kapitális sügér, hanem egy csuka van a horgon. Jót küzdünk a finom felszereléssel, izgulok is, nehogy elvigye a csalit, de sikeresen csónakba kerül. Le is veszem a drága wobblert, visszatérek a twisterhez, ám ez most 5 centis, ehhez illő nagyobb horoggal. Most már van üres dobás, nem fér a sügerek szájába a csali, jön ugyan egy nagyobb, sőt egy újabb csukát is fogok, de elkezdem dúrni a dobozt egy köztes méret után kutatva. Közben azért fogtunk vagy 100 sügeret, amiket visszaengedtünk, egy 10 négyzetméteres területről, így nem csoda, hogy kezd gyanús lenni nekik a dolog, pihentetjük is egy kicsit a pályát, majd 3,5 centis, rikító citrosmsárga gumit kapcsolok fel. Társaim már nem nagyon fognak, nekem viszont újra minden dobásom halat ér, hihetetlen, hogy ebben a kristálytiszta vízben ez a fogós szín. Talán nem is megenni akarják, csak elzavarni az idegent, vagy csak kíváncsiak, mindenesetre folyamatosan húzom a halat, bár egyre kisebbek.

Már megint fogtál?

A sárga szín lett a végére a nyerő

Csak egy picit kell előre tartani

A halak is jelzik, ideje odébbállnunk

 

 Társaim unszolására feljebb megyünk a csatornán, hátha a nem horgászott szakaszon új lapokkal folytathatjuk a pecát, de egy-egy kósza halon kívül nem fogunk. Azért nem vagyunk szomorúak, az elmúlt egy-másfél óra nagyon sűrűre sikeredett. Közben a mellékágon egy nagyon profinak kinéző emelt fedélzetű, spéci pergetőcsónak érkezik, aki nagyon céltudatosan fordul be a kiságba. A mosoly csak akkor fagy le az arcukról, amik meglátnak minket, hiszen a nyerő pályát ugyan nem horgásszuk, de olyan távolságban vagyunk, hogy nem tudnak ők se bekötni. Tanácstalankodnak pár percet, mi pedig összenézünk és felveszsük a súlyt, nekünk elég volt, jusson az élményből másnak is. Melléjük csorogva mutatjuk a helyet és jelezzük, hogy mi már megyünk tovább. Csalódottságukat hitetlenkedés, majd széles mosoly váltja fel, harsány köszöngetések után az orrmotort a vízbe billentve, mint egy szellem suhannak a mellékágba.
Mi elégedetten üldögélünk és csorgunk visszafele, dobunk ugyan néha, de ez már nem az a horgászat, amikor minden idegszálunkkal a halat várva koncentrálunk. Bámészkodunk, fotózunk, közben kedélyesen beszélgetünk, ám messze a szállás, így pár perc után összepakoljuk a felszereléseket, felvesszük a kabátokat és elindulunk haza. A naplemente az Ó-Dunán köszönt minket, ránézek társaimra és azt látom rajtuk, amit én magam is érzek, kerek volt ez a nap, jó volt csónakázni, halat keresgélni, sütkérezni a kellemes őszi napsütésben, ezért a napokért utazunk kétezer kilométert.

A naplemente már a hazaúton talál minket

Írás, fotók: Kiss Gábor Zoltán