Majd 20 évvel ezelőtt, január 31-én hangos volt a média a tiszai ciánszennyezés híreitől, napokig követték nyomon az eseményeket nem csak a hazai, hanem a külföldi újságírók, hírszerkesztők is. Aztán csend, fel-felröppent egy-egy kutatási eredmény, nyilatkoztak a munkájukat sirató halászok, de a szenzáció gyorsan megkopott. Az első években még megemlékezések sora zajlott, majd azok is megszűntek és ma már alig szól híradás az egykorvolt katasztrófáról, ilyen a média, várja a következőt.

 2000. január 31-ét követően döbbenten, értetlenül álltunk, mi horgászok, hiszen felfoghatatlan volt, mi is történt. Reménykedtünk, hátha rosszul mértek a szakemberek, hátha nem is olyan mérgező a cián, hátha…

A pusztulás a felszín alatt zajlott és meggyőződésem, hogy sokkal nagyobb mértékű volt, mint amelyet a felszínre került haltetemek mutattak. Százezer köbméternyi cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz érkezett az aranymosással foglalkozó nagybányai Aurul bányavállalat jóvoltából a Lápos folyóba, majd a Szamoson keresztül a Tiszába. A szennyezés 2000. január 30-án történt, és mintegy két hét alatt vonult le folyóink hazai szakaszán.

A ciánfolt 12-én hagyta el Magyarország területét, áprilisi becslés szerint az érintett folyókban 1241 tonna hal pusztult el.

A károkozó Aurul ellen a magyar állam 2001-ben kártérítési pert indított 29,3 milliárd forintos kárigénnyel. A vállalatban a román állam is tulajdonrésszel bírt, ám a katasztrófáért a vállalatot tette felelőssé, amely a jogi kiskapukat kihasználva kibújt a kárigény megfizetése alól. Az elhúzódó perben 2006-ban a Fővárosi Bíróság még közbenső ítéletként kimondta, hogy a ciánkatasztrófáért az Aurul jogutódját, a Transgold céget terheli a felelősség, ám időközben ennek a cégnek a csődeljárása is lezajlott, így alperes hiányában az eljárás megszűnt.

 

Török Zoltán filmje a Mérges folyó ezt idézi fel, szívszorító képsorokkal.

Azon a tavaszon a Tisza elkezdte gyógyítani önmagát, rég látott hosszan tartó áradás kezdődött, gáttól-gátig szétszaladt a víz és dühösen rohanva takarított, vitt magával minden szennyet, mocskot, amelyet az ember gondatlanul partjára, medrébe juttatott. A hullámtéren régvolt időket idéző állapotok alakultak ki és a lassan apadó vízben halivadékok milliárdjai indultak vissza a folyóba, hogy benépesítsék az üresen maradt élőhelyeket. A kormányzati döntés értelmében az év első felében általános horgászati, halászati tilalom került bevezetésre, így végre az utódlásba belefeledkezett halakat senki sem háborgatta.

2000 júliusában frissen alakult horgászegyesületem tagjaival egyikük Tisza-parti nyaralójában vártuk az éjfélt, a tilalom feloldását. Nem a halhús hiányzott, élt bennünk a remény, hogy igenis van hal az előttünk csordogáló folyóban. Éjfélkor a stégen állva, a csillagokat bámulva egy perces néma csenddel adóztunk a folyónak, majd a felcsalizott horgok tétova lendítéssel indultak a víz felé. Szinte szégyelltük magunkat, hogy máris itt vagyunk és horgászunk. Nem sokat kellett várnunk az első halra, botrázós kapással jelentkezett egy törpeharcsa, amelyet több társa követett. Ekkor már sejtettük, hogy változott a Tisza, talán sose lesz olyan, mint 2000 előtt.

Az a fél év azonban várakozáson felül halasnak bizonyult, talán a felső szakaszokról érkezett állomány, talán a fél éves tilalom volt az oka, de nem fogtunk rosszul. Abban az évben Erdei Attila is így nyilatkozott a Délmagyarnak: – Szerintem a Tisza szegedi szakaszát nem érte akkora veszteség, mint a felső szakaszokat. A korlátozás pedig rámutatott, hogy ha egy időre „békén hagyják" a folyót, paradicsomi állapot alakul ki.

A halösszetétel azonban megváltozott, az én fogásaimban legalábbis markánsan megnőtt a jászkeszegek száma és nem igazán jelentkezett dévér, illetve karika keszeg. A süllős helyeimen rendre csukákba botlottam, amelyek persze legtöbbször csúnyán megvicceltek, de annyi balint, mint 2000 őszén és telén talán sose fogtam még.

A folyó tehát a vártnál gyorsabban tért magához.

Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, eltelt 19 év, voltak jobb és voltak horgászatilag gyengébb időszakok. A kutatók szerint 2002-re rendbe jött az alacsonyabb rendű élőlények (kagylók, szitakötők, kérészek, rákok) állománya, s 3-4 év alatt a vízi élővilág 95 százaléka ismét megjelent a Szamosban és a Tiszában is. Láttunk újra olyan kérészrajzásokat, amikor az ember elő se veszi a horgászbotot, hiszen a vízfelszínen, mintha egy szőnyeg lenne, parttól-partig kérészek milliónyi vonaglanak és kilométereken át alapjáraton csorgunk csak a hajóval, mert a kérészfelhő velünk utazik.

2014-ben parttól partig ért a kérészfelhő

Ezek bizony nem denevérek, vagy fecskék, kérészek

Derék halak táplálkoztak a felszínen

Volt részünk újra egérúszásban is, és megtapasztalhattuk, milyen az, amikor a harcsák bajuszukat szinte kidugva a vízből, cikázva keresik a szőrös kis vándorokat és ugyanezen alkalomkor döbbentünk rá, hogy bizony a 4 kilós balin és a 2 kilós jászkeszeg nem mese, csak eddig nem találkoztunk sűrűn velük. A békés halakra horgászók is tudnak jó éveket említeni, hiszen nem egyszer a város közepén kerültek elő a derék, akár 10 kilót is elérő pontyok és a letisztult, meglassuló őszi vízben, aki értő módon vagy legalább szerencsével horgászott napokon át nagy biztonsággal horogra csalhatta az aranyhasúakat.

Ám sajnos nem ott tartunk, ahol tarthatnánk, minden évben, hol titkoltan, hol kevésbé, jön a szennyeződés, úszik a békalencse kilométer hosszan, petpalackok milliói utaznak a víz hátán. Ívási időben, amikor a partszélen ikrák növekednek, ugyanúgy száguldoznak a tengerre méretezett motorcsónakok, mint a kérészrajzás kellős közepén, apró kis életek el se kezdődhetnek az emberi felelőtlenség miatt. A téli pihenő se tud zavartalan lenni, az északi országokból ezerszám érkeznek a feneketlen bendőjű kárókatonák és a vermelőkbe húzódott halállományt napok alatt kifogják, szétzavarják.

3 éve, 2016-ban horgászkezelésbe kerültek a természetes vizek, így a Tisza is. A hír hallatán joggal reménykedhettünk, mi horgászok, hogy jóra fordul halaink és szeretett folyónk sorsa és nyilván nem azonnal, de évről-évre szebb és több fogásnak örülhetünk. Egyelőre azonban a pozitív változást nagyon-nagyon keresni kell, nem oldódott meg egy csapásra semmi sem és igazából az sem látszik, hogy elindult volna egy fejlődés, így nem is tudjuk, miben reménykedhetünk. Vagyis mégis, egy reményünk van, a Tisza, amely minden segítség nélkül képes a megújulásra. Várjuk hát a tavaszt és reménykedünk egy hosszan tartó áradásban…

Írás, fotók: Kiss Gábor Zoltán

Forrás: Wikipédia, Origo, Délmagyarország archívum