Tél van. A kopár hidegség árnyékában oly távolinak tűnik a tavaszi madárdal, a nyári szellőben suhogó, szinte csilingelő nyárfalevelek hangja, vagy az augusztusi forró esték tücsök koncertje a holtág mögötti földeken. Távolinak, ám mégis közel, hisz minden nap egy újabb ajándék, mellyel egyre közelebb kerülünk az emlékezetünkbe, s lelkünkbe zárt vízparti melegséghez. Engedjétek meg, hogy rövid kis monológjaimmal, kicsit közelebb hozzam ezt a varázslatos időszakot…
Tavasz. Számomra az igazi tavasz akkor kezdődik, amikor a fűzfák ágai „egérfülesek” lesznek, majd kicsiny barkáikat is lassan bontogatni kezdik. Az idő ilyentájt még számtalanszor megtréfál. Emlékszem hányszor nem bírtam magammal, s hogy csillapítsam horgász éhségem, kirobogtam a holtágra Simsonommal a pirkadat sötétjében, hogy aztán a kora reggeli záporokat átvészelve a mennyei csönd és béke töltse ki a napomat. Persze néha el is áztam, vagy elakadtam a sárban. Így utólag megannyi szép emlék ez csupán.
Ringlóvirágzás. Hajnal van, még a szél se támadt fel. Az idő kellemesen langyos, ám a vékony dzseki még rajtam van. A holtág közeli és túlparti bokrain fülemülék pazar éneke tölti be a pirkadatot. Távolról nádi tücsökmadár monoton éneke hallatszik. Még fel se kelt a nap, a mezei pacsirták a friss, harmatos mezőről felröppenve hallatják csilingelő éneküket. A ringlóvirágok is csupán szürke, egybefüggő drapériaként terülnek el a vízparton. Kel a nap. A feltámadó tavaszi szellő a leérett szirmokból lesodor néhányat a vízbe. A halak serényen forognak a víztetőn, néha komolyabb rablás hangja hallatszik, s csak úgy repkednek ki a küszök a vízből. Áh… csak a balin csillapítja éhségét. Ahogy a nap első sugarai elérik a szirmokat, mint fénylő híd, karját nyújtva méhekkel hinti meg a fákat, zsongásuk betölti a tájat. Később, mint a zápor, úgy szórja szét a szél a szirmokat a virághabos fákról.
Hálót fon a pici pók. Számtalan rovar kergeti egymást szemtelen, s szertelen a víz felett, ameddig csak a szem ellát bandákba verődött rovarok tánca zajlik az égben. A parti fák ágain pókhálók, s már a fecskék is kapkodják eszeveszett iramban a legyek és szúnyogok hordáit. Néha rászáll a bot végére egy szitakötő, nem is baj, legalább valamitől megrezdül óvatosan, bár egy-egy pöccintésre tovaszáll gyorsan. Csak a szúnyogok ne gyötörnének, pedig milyen szép is a közeledő este.
A sárgarigók már javában fújják, a távolból egy kakukk hangja hallik csendesen, s mintha minden bokor megelevenedve, zizegve, remegve bujkál bennük mindenféle lény. Van, ami sűrűn tűzdelt fogpiszkálókkal megrakott, kurta lábakon siető kis jószág, a tavalyi levelek közt csörtetve kutat csigák után, majd tűnik el mellettem egy korhadt, partra vetett ladik alatt. Talán sünkoma fészkét rejti az árnyéka. Messzebbről a vízbe potyogó kukoricaszemek összetéveszthetetlen hangja hallatszik, amint egy horgász szórja serényen, arrébb pedig egy móló s ladik pihen csendesen.
A nyár mindig a kedvencem. A sárga vízitök megannyi csodás virágával pompázik a nap fényében, melyet csak a tündérrózsa szárnyal felül. Keszeghadak, sügérek, no meg csodás csukák színtere ez, beljebb az akadókban a vándorkagylókat böszme pontyok csipkedik le a bedőlt fák ágairól, távolabb nagyobb halak ugranak néha, fittyet hányva a bevetett horgokra. S amikor jön az este, újfent színpompa veszi kezdetét, mintha minden szín lázasan versengene, melyikük fesse be szebben az eget és a vizet, a partot sötétbe burkolva, hogy a horgász ne is lássa, csak a vízi színpadot, melyen a lemenő nap sugarai cikázva lejtik táncukat.
Az alföldi pusztákat szabdaló kicsiny vízfolyások, csatornák partjait sűrűn övezi a nád. A víz fölé ringlófák nyúlnak és édes gyümölcsüket pottyantják a halaknak. Néhol vadon termő meggy és szilva tarkítja a termést. Omladozó tanyák hirdetik, hajdanán szorgos emberek lakták e tájat. Végestelen szántók árnyék nélküli, tikkasztó tábláit oáziskánt szeli át a Kurca. Nádirigók hangja száll tova a benőtt partokon, szinte egymást túlharsogva, mint ha csak a meleg miatt volnának oly idegesek.
Ahogy forrósodik a nyár, úgy egyre jobban vágyom a Tisza hűs hajnali szellőjére, csendesen fodrozódó vizére. Néha egy motorcsónak berregése töri meg a csendet, ám hamar úrrá lesz ismét a folyó hangja. A vízről pára száll fel, mint egy dzsinn a lámpásból, kanyarogva kúszik felfelé, s a kelő nap vörösétől izzik a víz felett. A folyó néha mélabúsan ballag, máskor méltóságteljesen hömpölyög, de semmihez sem fogható az a béke és nyugalom, melyet egy eldugott ártéri helyen átél az ember. A csendesen fodrozódó víztükörre óvatos gonddal hintem be a halszelettel csalizott horgom, majd kisvártatva szép süllőt szedek ki az alig méteres vízből. A Tisza nyugalma teljesen elvarázsol, az sem fontos, ha nem fogok semmit, csak folyjék a víz, susogjanak a fák, s hagyom, hogy ez a romantikus magány elragadjon.
Közeledik az ősz. A hajnalok lassan csípőssé válnak, a sűrű pára parányi vízcseppek millióival hinti meg a tájat, mint ha igazgyöngyök, s ékkövek ragyognának a sárguló növényi szálakon. Még a nyárutó nap közben kellemes meleg fuvallatokkal simogatja a lengedező nádszálakat, a halak mohón gyűjtögetik táplálékukat, hogy a telet átvészelhessék és a learatott gabonatáblákon a távolban őzek és darvak gyűjtögetik a kósza kukoricaszemeket. A bozótok aljában fácán és nyúl zizegteti a száradó leveleket, minden állat lázas készülődésben van, érzik, sietniük kell az őszi betakarítással. A vízparton járva puha lepelként csörög lábam alatt a friss avar, a fűzek leveleit a vízre fújja a szél, s mint apró csónakokat, sodorja őket a víz tetején. Néha lepottyan egy rovar, melyet egy éhes halszáj szippant le a víztükör alá, lágy fodrokat keltve. A nappalok egyre rövidebbek már, s mikor az est leszáll, a vízparti magány lassan úrrá lesz a tájon, mindenre csendes, sötét lepel borul, és mikor már az ősznek is lealkonyul, beköszönt a tél, s a horgászbot nyugovóra tér.
Írás, fotók: Szili Dániel (Danius)